Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

?Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
  havas telet és hosszu-hosszu őszt,
  lehet-e némán téát inni véled,
  rubin-téát és sárga páragőzt?
?

                                               

 

 

Amíg 6 évesek nem leszünk, minden év sokkal tovább tart, mint amilyen hosszú. (Vagy hosszabb, mint ameddig tart.) Azután iskolás korunkra azt vesszük észre: egy év pontosan egy év. Iskola-időszakban és nyári szünetben mérhető, sőt, ha elhisszük, hogy az eredményessége is leírható számokkal, akkor a bizonyítványunk éppúgy visszahat az énképünk alakulására, ahogy a születésnapi tortáink gyertyamennyisége az életkorunkra.

Ám az úgynevezett nagykorúságunkkal, minden jól ismert szabály megkérdőjeleződik, ráadásul az idő is megbolondul. Munkanapok jönnek, céltalan lébecolás vagy szemeszterekre osztott egyetemi évek ? szinte lényegtelen, abból a szempontból, hogy egyre inkább sejtjük, ha nem is értjük: tényleg nem élünk örökké. Ami addig végtelennek tűnt, már elképzelhető végesnek. A kígyónak előtűnik a farka, és azt hallottuk, ez nem olyan visszanövős... Elhessegetjük persze, vagy továbbra is iróniával idézzük az időről szóló közhelyeket, de már késő: választanunk kell, gyerekként élünk tovább, vagy hozzáfejlődünk az életkorunkhoz. Ez utóbbi a nehezebb, annál is inkább, mert mire megszokjuk, éppen hány évesek vagyunk, már a következőt kellene szokni, és ez így megy, egyre és egyre gyorsabban?

De mit is jelent valójában felnőni? Hogy magunk intézzük a pénzügyeinket? Hogy egyedül élünk? Vagy éppen párban? Hogy elfelejtünk játszani, és nem tudunk többé csak úgy létezni, anélkül, hogy ne hívjuk wellnessnek, relaxálásnak vagy valami kipihenésének (két kötelességteljesítés között?) Nem hinném.

Sokkal inkább azt, hogy:  az ember megtanul választani. Már nem csak a csoki és az eper fagyi közt, hanem akár kizárólag rossz lehetőségek sűrűjében evickélve. Olyan döntéseket tud meghozni, amilyeneket korábban áthárított másokra (a felnőttekre), sőt, képes elfogadni a választásokkal járó veszteségeket.

?Az meglett ember, akinek / szivében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja ? ? írja József Attila. Aki átéli, hogy egyedül van a világban (akkor is, ha élnek a szülei, bízik a társában, sőt, akkor is, ha hisz Istenben), átéli, mégsem bolondul bele: felnőtt. Nem függ többé társtól, szőranyától. Mert ha nem is magányosan, de egyedül születünk és halunk meg, akárhányan vannak még velünk.

 

Sokan érzékelik a pillanatot, amikor rálépnek egy útra, mások csak akkor veszik észre, hogy már azon járnak, ha megfordulva látják kirajzolódni. Vannak, akik szerint előre gyártott térkép szerint élünk, én ebben nem hiszek ? ahogy abban sem, hogy mindenről mi határozunk. Leginkább Viktor Frankl gondolataival tudok azonosulni: nem az a kérdés, melyet általában felteszünk és így hangzik ?Mi az élet értelme??, hanem az élet hozzánk intézett kérdése a mértékadó: ?Mi az én ittlétem értelme?? És rossz válasz nem létezik, mert a saját életünket mi töltjük meg értelemmel.

Ha ott a belső tűz vagy lángocska, egy kicsi fény, amely fel-felpislákol, koromsötét legyen akár kint: élünk. És amikor átérezzük, hogy ez a legtöbb, a legnagyobb csoda, akiktől pedig kaptuk, a szüleink ? bármilyenek is ?, kincset adtak, melyet mi őrzünk, csiszolunk, óvunk, herdálunk vagy épp feláldozunk: felnőttünk.  

Akkor pedig lelkifurdalás nélkül játszhatunk megint, mint egykor rég: önfeledten, és talán az sem lényeges, hogy tudjuk, éppen most rakunk a tűzre. Csak érzékeljük, hogy bátrabban lobog. 

 

Nekem ezért fontos a játék. Mert színtiszta öröm, és mint ilyen: élni segít. A homo ludens az a felnőtt, aki még (vagy már) tudja ezt.

 

Polgár Teréz