Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

            "Hosszú idő kell utazásomhoz. Hosszú az út is.

            Elindultam az első fénysugár kocsiján, folytattam utam világok sivatag pusztaságán át s otthagytam lábam nyomát nem egy álló és bolygó csillagon.

            A legmesszebb út az, amelyen az ember legközelebb jut önmagához s a legbonyolodottabb gyakorlat, mely egy hang legtökéletesebb egyszerűségéhez vezet.  A vándornak előbb minden idegen ajtón kopogtatnia kell, amíg elér sajátjához, s az egész külső világot be kell barangolnunk, hogy végül eljuthassunk szívünk legbensőbb szentélyéhez"

 

/Rabindranath Tagore/

 

 

A költő az idézetet nem a kamaszkorról írta. Azért választottam mégis ide, mert jól emlékszem, ez a keresés, amelyről szavai szólnak, a kamaszkorban indul. Felfedezni a világot, hogy benne megtalálhassuk önmagunkat. Gyermekből felnőtté válni, áthaladni a hídon, mely az egymástól oly távol eső gyermekkort és felnőttkort összeköti, azon a hídon, melyen ha áthaladunk, valódi átalakuláson kell keresztül mennünk, s amelyen körülnézve sokszor szédítő a világ tágassága, az alattunk tátongó mélység, és néha megrendítő az egyedüllét. Távolodni a gyermektől, az elengedés fájdalmával, és közeledni a felnőtthöz, akivé válunk majd. Átváltozni, közben megismerni a világot, tágasságát, szabadságunkat, lehetőségeinket, és mindezen tapasztalatszerzés közben meglátni, felfedezni önmagunkat mások szemében, így önmagunkra találni.

 

A kamasznak egyszerre kell megbirkóznia teste átalakulásával, lelki változásaival és új feladataival.  A testi változás gyorsan, hirtelen zajlik le, a lelki változások bonyolult és elhúzódó folyamatok, a felnőtt szerepek elsajátítása pedig rendkívül bonyolulttá és eléggé kiszámíthatatlanná vált folyton változó társadalmunkban. Mára már antropológiai közhellyé vált a tény, hogy a kamaszkor bonyolult társadalmunk és összetett szerepeink miatt ilyen hosszú, zaklatott és konfliktusokkal terhelt időszak. A természeti népeknél a megfelelő kor elérésekor a gyermeket az idősebbek egyszerűen felkészítik a felnőtt szerepekre és beavatási szertartásokon keresztül átvezetik őket  a felnőttségbe, új szerepeikbe.

 

A serdülőkor életfeladatai között van az érzelmi leválás a szülőkről, a képessé válás az intim társas kapcsolatra, a pályaválasztás, és a felnőtt szerepek, a felnőtt identitás kialakítása. A kamasznak helyet kell találnia kortársai között, és végül majd fel kell építenie saját értékrendjét és világképét is. Mindez szélsőséges érzelmi viharokat kelt. Egymást váltják a mindenhatóság érzései (?ide nekem a világot, majd én megmutatom!?) és a kezelhetetlenül nagynak érzett feladatok által okozott szorongás. Amikor a család és a gondoskodó anya már akadályt jelent a felnőtté válásban, de még nincsen más kapaszkodó és az üresség, a szomorúság és a gyász érzéseit éli meg a kamasz.

 

Vörös felhők járnak az égen,

vörös bor van kupámban régen.

Miért várom, vágyom a végem?

Vörös felhők járnak az égen.

 

/Hakusu Kitahara: Vörös ? Kosztolányi Dezső ford.)

 

A mélyről felkavarodó szélsőséges érzelmek, a családtól való függetlenedési vágy gyakran konfliktusok provokálásához vezet, a belső bizonytalanság oldásának szükséglete pedig veszélyes kalandokhoz. Amikor a gyermeki világ addigi rendje már eltűnt, a felnőtt világé pedig még elérhetetlennek tűnik a keresés során egy ideig, fontos tudnunk, hogy a gyermekkorból a felnőttségbe vezető híd túloldalára való átjutáshoz szükségszerű az a kusza, kaotikus állapot, amelyen ilyenkor a kamaszok átmennek.  

Emlékszem, amikor én kamasz voltam, az időmet a barátaimmal és olvasással szerettem tölteni. (Ehhez persze nem kell kamasznak lenni, és emiatt azóta sem változott ez a helyzet, csak éppen jött még néhány fontos dolog melléjük.) Legfőképpen az élet nagy kérdései foglalkoztattak bennünket. És persze azok a dolgok, amik cseppet sem fontosak, de nagyon szórakoztatóak. Egyik alkalommal költészetet, regényeket és filozófiai műveket beszéltünk meg óriási lelkesedéssel, máskor a legjelentéktelenebb dolgokon hahotáztunk. Hobbink volt nagyon hangosan nevetni, amiért gyakran ránk szóltak. Még a diáktársaink is. Minden eredmény nélkül. Aztán megint jöhettek az élet nagy kérdései. Teaház, ahol keleti költők verseit olvastuk fel társainknak tea mellett, és kiállítás, ahol elgondolkodtató alkotásainkat mutattuk be az érdeklődőknek. Volt például egy téglafalból kibújó kókadozó virág, ami szemmel láthatóan több szabadságra vágyott. Volt egy hatalmas fül sókerámiából, amihez a látogatónak hozzá kellett tapasztania a fülét és meghallhatta a benne szóló halk vízcsepegést. A vendégkönyv a hétköznapokból ismert papírtekercs volt. Formabontó kísérlet volt és jól esett, hogy a látogatók partnerek voltak ebben. De nem csak napfényes oldal volt. Volt sok tanulás is, aggodalmak, és elég sok veszekedés a szüleimmel, mert rengeteg dologban nem értettem egyet velük. Úgy éreztem, harcolok az igazamért. Megkérdőjeleztem az életmódjukat, az értékrendjüket, és az egész társadalomét. Ez egyébként egy hosszú folyamat volt az én életemben, mert a számomra alapvető értékeket sokszor nem találtam meg a körülöttem lévők életében - bár kerestem - és ez előtt a tény előtt egy ideig értetlenül álltam. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy mindig is eléggé szembe fogok menni a trendekkel, és ebbe végül belenyugodtam, egyszerűen elfogadtam. Megyek tovább az utamon, ami gyönyörű, változatos, és néha rémisztő tájon vezet át, ahol azért mégis velem vannak a barátaim.

 

Pusztai Anikó Emese