Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

Szülések, születések

 

 

Az ember fő feladata az életben, hogy megszülje önmagát.

(Erich Fromm) 

 

Készülés? szülés? születés? gyermek születik? anya születik? apa születik? család születik?

 

Édesanyaként kétszer, dúlaként, vagyis a szülésnél támogatást nyújtó asszonytársi segítőként eddig  tizenkétszer éltem át kórházakban és otthonokban a szülés, születés élményét. Felejthetetlen mindegyik a maga szépségeivel, fájdalmaival, hangjaival, fényeivel, illataival, ritmusaival? Mindegyik más, hiszen minden nő, minden gyermek, minden helyszín és helyzet más.

 

Dúlaságom első kismamája hosszan vajúdott otthon, leginkább a lakás legkisebb helyiségében, egy szó szerint zsebkendőnyi fürdőszobában. Minden alkalommal, amikor testhelyzetet változtatott, nekem ki kellett mennem, mert nem volt elég hely a forgolódáshoz. Mégis gyönyörű volt az a tánc, amit a kontrakciók ritmusával járt: hol a mosdóra hajolt, hol a falnak támaszkodott, hol ült a wc tetején, hol térdelt előtte. Hálásan mosolygott, amikor behoztam két nagypárnát, hogy ne érje se hideg, se kemény a fájdalomtól átforrósodott testét. Később átköltöztünk a nagyobbik fürdőszobába, ahol a kád meleg vizében teljesen elmerült a fájdalmak hullámaiban. Nem tervezte, hogy otthon szül, ezért hajnaltájban felkerekedtünk és bementünk a kórházba, ahol az utazás által megzavart vajúdás kicsit lelassult. Ez kezdetben mintha elkedvetlenítette volna, de választott bábájával megnyugtattuk, hogy ez teljesen normális jelenség és használja ezt az időt pihenésre, erőgyűjtésre. Később, amikor kisfia nagyon lassan, milliméterről, milliméterre haladt át a szülőcsatornán erre a plusz erőre nagy szüksége volt. Meg a támogatásra, a biztatásra, a megnyugtató, ?minden rendben van? érintésekre, pillantásokra is, mert nehezen bújt elő a baba. Viszont annál nagyobb volt az öröm, amikor végre megszületett!

Legutóbb egy dúla képzésen találkoztam vele. Azt mondta, hogy bár nem volt könnyű, de élete egyik legfontosabb élménye volt a szülés és azóta nagyon foglalkoztatja ez a kérdés, s ha nem is most rögtön, de talán a második baba születése után szeretne ő is dúlává válni. Addig kicsit még érik a feladatra, nem érzi ?késznek? magát?

 

Mikor vagyunk készek akár egy szülés kísérésére, akár egy gyermek megszülésére, akár anyaságunk, apaságunk, vagy bármely más új szerepünk megszületésére? Lehetünk-e készek előtte, vagy a készség ? ahogy e szó másik jelentése sugallja ? csak a gyakorlatban, az adott helyzetben jelenik meg?

 

  • Hogyan lehetne felkészülni a vajúdás néha elviselhetetlennek tűnő, asszonypróbáló fájdalmaira, amikor a fájdalom egy végtelenül szubjektív élmény és ezért mindenki nagyon máshogy éli meg?
  • Vagy arra, hogy a szülészorvossal részletesen átbeszélt szülési terv pontjait sorra írja át a személyzet és/vagy a kórházi protokoll rugalmatlansága, vagy csak egyszerűen a valóság?
  •  Hogyan készüljünk a gyermekágyas időszakra, arra a kétségbeesésre és anyai képességeink teljes megkérdőjeleződésére, amit egy órákig síró újszülött ültet el a szívünkben, az éjszakázás okozta kimerültségre, arra hogy esetleg a szoptatás nem megy majd feltétlenül varázsütésre, hanem hosszú és akár fájdalmas lesz az, ahogy egymásra hangolódik anya és gyermeke?
  •  Mivel készüljön egy nő a hormonok által okozott hangulati ingadozásokra, arra a döbbenetre, ha újdons(z)ült anyaként gyermekére pillant nem a mindent elsöprő szeretet, hanem bizonytalanság, kétségek és félelem költözik a szívébe?
  •  Fel lehet-e készülni regenerálódó testünk kényelmetlenségeire, a látványra, ami fogad, ha a tükör elé állunk, a libidónk esteleges és időleges eltűnésére és az ezzel járó párkapcsolati nehézségekre?
  • El tudom-e képzelni, hogy gyermekem apja, a férfi, akinek eddig ? ideális esetben ? boldogan hallgattam a történeteit, örömmel vettem a közeledését, hirtelen elveszti a fontosságát? Hogy esetleg csak ingerülten fogok tudni reagálni arra, ha ő is enni kér, ha ő is figyelemre, törődésre vágyik?
  • Az édesapák tudják-e, hogy mire és hogyan készüljenek, ha sokukban talán az egyetlen kép a kisbabás létről az, ahogy azt a média tálalja: rózsaszín-virágos, halványkék-felhős babaszobában, tökéletes testű, kipihent édesanya puszilgatja a gurgulázva kacagó babát, és mindenki üde, boldog és gondtalan?
 

Talán ez az egyetlen dolog, amire lélekben fel lehet készülni: hogy a valóság nem lesz ennyire ideális. Minden születés ? vagy éppen újjászületés ? ezernyi új kihívást tartogat a megszületettnek és a körülötte élőknek. És ahogy egy újszülöttnek létszükséglet, hogy ne maradjon egyedül, hogy figyeljenek rá, gondozzák őt, véleményem szerint ugyanilyen alapvető emberi szükséglet, hogy kismamaként, szülő nőként, gyermekágyas vagy gyakorló anyaként, az apaság kihívásaival szembesülő férfiként ne érezzük magunkat egyedül.

A legnehezebb szülés is megmaradhat rendkívül pozitív élményként, ha közben támogatva érezte magát az édesanya, segítséget, szeretetet nyújtani tudónak élhette meg magát az édesapa.

Életünk legkritikusabb helyzetei is átvészelhetők, ha nem érezzük magunkat elhagyatva, ha van kihez fordulnunk. De az első lépés, hogy merjünk magunkhoz őszinték lenni, merjük megfogalmazni, akár leírni a problémáinkat, majd odafordulni a partnerünkhöz, odalépni egy baráthoz és merjük kimondani, ami bennünk van, merjünk kérdezni és nyitottak legyünk a válaszokra. Akkor és ott ebben az őszinteségben és nyitottságban  megszülethet valami új: a probléma megoldása vagy csak a nehézség oldódása, az  együttérzés, az elfogadás, és a készség a továbblépésre, a fejlődésre.

Mert a születés legyen az a baba, az édesanyaság, édesapaság, vagy az új család születése, mindig csak a kezdet?