Figyelem! Új ablakban nyílik meg. PDFNyomtatásE-mail

Levélhullás vagy másodvirágzás?

 

"Ó ember!  Amikor e világra jöttél,
a világ örvendezett, te pedig sírtál.
Használd fel most úgy az idődet,
hogy amikor üt az óra és e világot elhagyod,
a világ sírjon és te örvendezve tudj elmenni."
/Tulsi/

 

Amikor az ember megette kenyerének javát, a gyerekei felnőttek, a gyerekkori barátai megöregedtek, az osztálytalálkozókon csupa öregedő arcot lát.

Lehet, hogy úgy érzi, az élete elsuhant, már lezárulóban van, amit nem tett meg eddig, amit nem próbált ki, azt már sirathatja, új utak neki már nem nyílnak.

Ha magányos, úgy érzi, már örökre az marad. Készül a nyugdíjra, már nincs rá szükség a munka világában. A gyerekei is csak akkor hívják fel, ha vigyázni kell az unokákra. Nem érti, mit rontott el, emlékei között kutat, ott sok fájdalmat, csalódást, sötét foltot lát, keserűen gondol arra, amit elmulasztott, elszalasztott, elrontott.Legpocsékabbul télen érzi magát, úgy hiszi, a nap rá már sosem ragyog, nem lesz tavasz, nem a lelkében már...

Egyre kevesebb nap akad, mikor nem fáj valamije, a háziorvosnál rendszeres vendég, ezreket költ gyógyszerre, s mindez még felhősebbé teszi kedélyét. Ha arra gondol, milyen életerős volt, nehéz sóhaj tör fel  valahonnan mélyről...

Az ismerősök halála rettegéssel tölti el, ő maga nem is tudja, miben higgyen, sosem hitt igazán... Bele sem mer gondolni, mi vár rá, s nincs senki, akivel megosztaná félelmeit.

 

Ám olyan is akad, aki második virágzásba kezd a nyugdíj kezdetével, alig várja már, hogy véget érjen a rabiga, az irodavezetőből lelkes kertész és nemesítő lesz, vagy magára talál mint nagymama, nagypapa.

Sosem volt még ilyen boldog, kiegyensúlyozott, nem kell rohannia sehova, évtizedek óta nem tudott elolvasni egy regényt, na de most!

Végre hódolhat horgászszenvedélyének, gyűjthet bélyeget, galambászkodhat, kirándulhat. Évek, évtizedek óta nem csinosította a lakását, most komoly átalakításokat tervez. Tervez, szorgoskodik, új lendületet kap.

Imádja, ha kisgyerekek csivitelnek körülötte. Elszállt belőle minden türelmetlenség, feszültség, nagy tapasztalattal segít be az unokák gondozásába, öltöztet, etet, altat, míg a kismama pihenhet egy kicsikét. Csupa mosoly és melegség, amikor a kicsi belefúrja magát az ölébe.

Elfárad ugyan, de jólesően. Érzi korlátait, de el tudja fogadni őket. Nem vágyik többre annál, mint amije van, nyugtával dicséri és dicséri a napot. Derűje abból ered, hogy megtanult örülni minden apróságnak, élni a jelenben, élvezni a percet.

 Ha eddigi életében hitt, hite most megszilárdul. Ha eddig nem hitt igazán, most rátalál az égi szózatra. Bármely vallás híve, felekezet tagja, érzi, az egész természet összhangja a transzcendens szimfóniáját zengi. Ámul a világ minden csodáján...

Ha valakije meghal, gyertyát gyújt neki, virággal a kezében leül a sírjára, s elbeszélget vele. Tudja, nem kell sok, s találkoznak... Békével fogadja az élet rendjét.

 

Feltétlenül magányossággal, depresszióval jár az öregedés? És ha valaki 60 évesen is csitrinek érzi magát belül ? ahogy sokszor halljuk? 

Nagyapám 75 éves volt, amikor megtalálta élete párját, aki nála 25 évvel volt fiatalabb.Hozzá kell tenni, Nagyapa akkor is, de tíz év múlva is öles léptekkel hamarabb ért fel a Mecsekben a Zengőre (aki ismeri meredek lejtőit, tudja, miről beszélek), mint mi, akkor gyerekek, aztán kamaszok. Imádtam. Sokat-sokat beszélgettünk gyerekkoromban és felnőtt koromban is. Figyelt rám, megértett, megajándékozott bizalmával.

Nyugdíj után még 27 évet dolgozott ? szeretett dolgozni. Minden reggel tornával kezdte a napot, majd komótosan (két órán át) reggelizett, s percre pontosan ért be az egyetemi könyvtárba, munkahelyére.

95 éves koráig arra volt büszke, hogy sosem volt beteg, még megfázva sem. Pedig megjárta a Don-kanyart, ott elfagyott az orra, s az egyik füle. Apám mellette vénséges vénnek látszott, pedig ő 24 évvel volt fiatalabb nála, aktív életében sportolt, mozgékony volt, életvidám, idősebb korában mégis arcát mély gondok barázdálták, cigaretta sárgította a bőrét, nyugdíj után felhagyott minden értelmes tevékenységgel, rigolyás lett, egy idő után ki sem mozdult a lakásból, pocakot növesztett és morgott.

Apámat kötelességből látogattam,  felületesen társalogtunk, közös életünk kényes témái a mélyben nyugodtak, haragom, fájdalmaim nem volt értelme elébe tárni. Még az unokájára sem figyelt. Betegeskedett, aztán betegsége súlyosra fordult. A kedvenc tortámmal várt egy napon, beszélgetésbe kezdtünk, amit rövidesen a kórház hideg folyosóján kényelmetlen székeken, mégis órákig folytattunk. Naponta látogattam.

Amikor meghalt, fáradt teste rövid idő alatt összement kicsire ? a lélek igen nagy helyet foglalt el benne. Szerencséje volt, mert volt ideje átgondolni az életét, volt néhány hónapja lezárni pár, régóta lezáratlan ügyét. A szenvedést ugyan nem kerülhette el, de talán épp ez hívott életre rég feledett képeket egy hajdan meglévő, intenzív kapcsolatából az égiekkel. Nem volt már ebben a világban a tekintete ezidőtájt, így nem is beszélt erről, de mondatfoszlányok, felidézett képek elárulták a folyamatot a figyelmes hallgatónak, aki csak kísérni akarta őt azon a félelmetes úton, hogy aztán ott elengedje a kezét, ahova már élő nem pillanthat be. A holt már csak annyiban emlékeztetett Rá, akit hol szerettem, hol gyűlöltem, hogy a család jellegzetes orrát hordta, más vonását nem találtam ismerősnek. A könnyek szabadon, szinte felszabadulva folytak arcomon tudva, hogy nagy fizikai fájdalmaktól szabadult meg, s hálával, hogy mi ketten rendeztük evilági ügyeinket. Elengedni egyszerre volt fájdalmas és örömteli - katartikus. Az élő ilyenkor még talál elvarratlan szálat, kimondatlan gondolatot, fel nem tett kérdést, még akar valamit... aztán rájön, hogy ez már csak számára gond, a kapcsolat végérvényesen lezárult, a másik, aki elment, már jó helyen van, lelke valahol messze szárnyal...

Nagyapa 95 évesen beteg lett, elesett, eltörte a combcsontját. Nagyon küzdött, gyógytornászt fogadott, mindenképp lábra akart állni, s ez sikerült is. Nagyon-nagyon szeretett élni. És nem tudta elfogadni az öregedést véglegesnek. 96 évesen hirtelen számtalan testi baj tört rá, s mert gondozása nagy terhet rótt a vele együtt élőkre, otthonba adták. Fél évet sem élt ott meg. Mikor meglátogattuk, alig lehetett vele kommunikálni, bezárult saját világába, emlékeibe, halála előtt pedig két hétig lázas kómában feküdt. Nem tudtunk tőle elbúcsúzni, távol volt fizikailag és lelkileg is. Halála napján álmot láttam: Nagyapa repült könnyű, anyagtalan, hófehér testtel, talán test nélkül valami fehér fénybe felfele. Biztosan tudtam az álmomban, s ébredés után is, hogy jó helyre került, az Ő hite szerint a Mennyországba.

 

                                                                                                               Jámbor Judit

író, mentálhigiénikus