Igazítsuk óráinkat… – avagy hogyan hajlítja meg a karantén az időt…

A koronavírus ellopta tőlünk azt, akik vagyunk, és rabokká tett, akik egyik napról a másikra élnek egészen addig, amíg újra szabadok lehetnek.

Hosszú március volt, talán az egyik leghosszabb, amire visszaemlékezünk. Az április mégis, ha nem a legkegyetlenebb, de várhatóan a legrövidebb hónap lesz.

Ennek így, szó szerint persze semmi értelme. Március 31 napos, mint mindig, ahogy április meg 30. De a koronavírus nemcsak kitágította a teret, átformálta a tájat körülöttünk úgy, hogy a valaha zsúfolt városközpontok jelenleg üresek és elhagyottak – hanem valami hasonló történt az idővel is. Ha azt mondod az embereknek, hétfőn lesz hat hete, hogy elkezdődött a karantén, hitetlenül bámulnak vissza rád. Tényleg? És ez hogy történt?

„A hetek olyan nagyon gyorsan telnek – írja egy barátom – és mégis mintha végtelen hosszúak lennének.” Furcsa dolgok történnek az idővel…..

Fogtam magam, és felhívtam Erwin James-t, aki 20 évet ült életfogytiglanosként gyilkosságért, és évekig a Guardian Az élet belülről rovatát írta.  Nem voltam biztos abban, hogy egy volt rabnak sok türelme lesz ahhoz, hogy összehasonlítsa azt a bezártságot, amit mi élünk meg – a saját otthonunkban, kerttel, családdal, úgy hogy mehetünk boltba és sétálni – azzal, amit ő élt meg börtön évei alatt. Mégis, ha valaki tudja, hogy a szigorú intézkedések milyen trükköket játszanak az idővel, az egy börtönből szabadult.

Kiderült, nem kellett volna haboznom. „Rengeteg hasonlóság van a börtön és e között a mostani állapot között” – mondja James. Olyannyira, hogy az Időn belül újság, amit a raboknak és a fogságban lévőknek szerkeszt, olvasói levelei nem is nagyon szólnak másról. Bármelyik rab tud azonosulna azzal a paradoxonnal, amit a barátom megnevezett. „A napok vánszorognak, felkelsz, eltelt egy hónap, és azt kérdezed magadtól: Hová a pokolba tűnt mindez?”

A probléma gyökere épp az, hogy egyik nap olyan, mint a másik. Ilyenkor az idő sűrűvé és amorffá válik, nehéz elvonatkoztatni tőle. „Olyan mintha cukorszirupon másznál át, lassított felvételben” – mondja James. Victor Serge orosz forradalmár szerint vannak az „Édes órák és a nagyon hosszú másodpercek.”

Hogy megtörjék a monotonitást, a rabok mérföldköveket keresnek, főleg évszakhoz kötődőeket. James emlékei szerint, hosszan vágyódtak például az után, hogy meglássák a cella ablakából a barázdabillegetőt vagy ahogy a fák zöldbe borulnak, bizonyítékaként annak, hogy eljött a tavasz. Várták az evezős versenyt, a Nemzeti Tornát vagy a májusi munkaünnepet és Wimbledont, azaz bármit, ami megkülönböztette az egyik időintervallumot a másiktól. James felidézte azt is, milyen vadul ünnepelték rabtársai az új évet, babkonzerveket, az öklüket vagy a fejüket ütve az ajtónak ünneplés gyanánt, hogy aztán egy fél óra múlva ugyanolyan csendesek legyenek. Hiszen aki odabent van ráébred, hogy noha eltelt egy év, a következő, ami előttünk van csak egy újabb hegy, amit meg kell másznunk.

Persze ez a karantén nem ugyanaz, mint a börtön vagy a házi fogság. James mégis ragaszkodik ahhoz a nézetéhez, hogy „ezzel az emberek ízelítőt kaptak abból, milyen az, amikor behatároltak a lehetőségeid”. Ehhez kellenek például a mérföldkövek. Azok, akiknek a foci hiányzik, nem csak az után vágyódnak, hogy nézhessék azt a 22 embert, akik egy labdát rugdosnak. Ez egyben ad a hétnek is egy ritmust. Jelenleg az életünk egy pont nélküli mondatra hasonlít, alaktalan és zavarba ejtő. „Nem is csoda, hogy az emberek világszerte rögtön kialakítottak egy új közösségi rítust, az egészségügyi dolgozók éljenzését. Ezt feltehetően inkább tesszük magunkért, mint a dolgozókért.”

A vallási naptárak segíthetnek azoknak, akik ebben értelmet látnak. A muszlimok számára a Ramadán miatt lesz más az elkövetkező időszak, mint az eddigi hetek, ugyanúgy, ahogy a zsidók számára a Pészah (A szabadulás ünnepe) hozott nyolc napon keresztül változatosságot áprilisban. Míg mások a természetet látják más szemmel, mint azelőtt. Elgondolkodtam azon, milyen lenne egy téli karantén – vajon azok sokkal nehezebb napok lennének, mint a mostaniak, amikor azért mégiscsak kimehetünk? James szerint egyáltalán nem: „Télen könnyebben elmegy az idő, mert a napok rövidebbek. A tél sokkal gyorsabb, mint a nyár.”

Most már megértjük, miért kívánják azok, akik éveket töltenek el börtönben, hogy teljenek a napok, miért húzzák ki szenvedélyesen a naptárból a heteket egészen addig, amíg szabaddá válnak, és az idő, amit megélnek, újra az övék lesz. Lehet, hogy néhányan már mi is így érzünk, amikor a karantént megéljük. Ugyanakkor ez hatalmas veszteségérzettel is jár. Azt akarjuk érezni, hogy értékes az idő, nem akarjuk leírni. Nem akarunk elveszteni egy nyarat, amit soha nem kapunk vissza. Nem akarjuk struktúrálni az időt, nem akarunk bent lenni. Élni akarunk.

  • Jonathan Freedland, Guardian

Az eredeti cikk itt olvasható.

Vissza