A járvány ajándékai-Nagyszülők új platformon

Elnézem a kisfiamat, ahogy önfeledten játszik. Dob a kockával, lép a bábuval, vár a nagymamára, aztán lép neki is. Hatosnál hihetetlen üdvrivalgásban tör ki, még egyszer ő dobhat. Most a mama vár türelmesen, a saját dobókockájával – kétszázvalahány kilométerrel arrébb. Nézem őket, a fiamat a földön ülve, ahogy kommentálja az eseményeket, élőben közvetíti a mamának a játék állását, hiszen ő nem látja a táblát, csak az unokája kipirult arcát. És nézem a nagymama örömtől csillogó szemeit a tablet képernyőjén keresztül, valami teljesen új helyzetben. 
Ha nincs ez a vírus, ha nincs a karantén sosem derült volna ki,

hogy ennyire jól tudnak együtt játszani, félig-meddig online. Persze kellett hozzá az a sok-sok órányi közös játék a közös térben, de most, a bezártságban hihetetlen kapocs tud lenni a dobókocka és a társasjáték. 
Teljes az összhang, mindenki tudja a dolgát, és ami a legfontosabb: remekül szórakoznak. 
 
Hasonlóan jól működik a meseolvasás – persze a kedvenc, jól bevált könyvekből, amiket előtte már rongyosra olvastunk. Bár odabújni most nem lehet a nagyszülőkhöz, a megnyugtató, ismerős hangjuk ugyanúgy megnyugtatja a gyerekeket, mintha az ágyuk végében ülnének. Külön öröm, hogy ha rögzítik ezeket a meséket, akkor újra és újra meghallgathatjuk őket. 
 
Hosszú percek mennek el a videóhívásaink végén azzal, hogy búcsúzóul mindenki új arcot, hajat, nyuszifület ölt magára. Egyik viccesebb, mint a másik.Hangosan nevetünk egymás ábrázatán, és magunkon is. Nem tudom, miért, de működik. Talán még búcsúzkodni is könnyebb eltorzított fejjel. A beúszó gumikacsák és a röpködő unikornisok a fejünk körül elviselhetőbbé teszik azt, hogy nem találkozhatunk személyesen. 
 
De együtt lehetünk, új élményeket szerezhetünk – hála a technikai vívmányoknak és a nagyszülők kreativitásának. 
                                                                                                                              /Nádasi Zsuzsanna/